Neil Gaiman: Sandman - Az álmok fejedelme

Nagyon kíváncsi voltam már erre a képregényre, mivel, ugyan lehet, hogy csak a készülő sorozat, és a most kiadott negyedik rész miatt, de mostanában megint nagyon istenítették az emberek, úgyhogy úgy éreztem, mivel még az írótól semmit nem olvastam eddig, most már itt az ideje nekem is belenéznem a Sandman univerzumába, viszont fogalmam sem volt mire számítsak.

Az álmok - egy nagyon jó téma szerintem. És a karakter, akivel megszemélyesítette Gaiman ezeket, egy nagyszerű szereplő, aki az első percektől kezdve elragadott. Álom egy megtört, megalázott, kirabolt, erejétől megfosztott férfi, egy uralkodó, aki, mikor hetvenévnyi fogság után kiszabadul, mindenét romokban találja. Birodalma összeomlott, teremtményei eltűntek, ereje alig van. Megpróbálja újra összerakni életét, és ez volt a kötet legizgalmasabb, és legjobban megírt része szerintem. Érdekes, logikus, érzelmes. Ha csak az elejét nézzük, ezt a részt, akkor csont nélkül kedvenc lenne.

Álom mellett Halál is egy nagyon jó karakter, ketten együtt meg mindent visznek. A lány is egy érdekes személyiség, kedves, és megmutatja, hogy fölösleges félni tőle, így vagy úgy, de mindenkit meglátogat egyszer, és a halál nem bűntetés, vagy kifejezetten rossz dolog - az álmok néha rosszabbak.

De ez után egy új szereplőre, egy teljesen másik szálra kezdünk koncentrálni, ami ugyan végül összefut, de onnantól kezdve Álom maximum mellékszereplőként tűnik fel, ami szerintem egy nagy hiba. Mikor eltértünk róla, onnantól kezdve számomra nem volt annyira érdekes már, nem fogott meg annyira. Voltak abban is érdekes mozzanatok, megható jelenetek, és szép pillanatok, de még mindig úgy gondolom, hogy Morpheus karaktere egy óriási kihagyott ziccer, akivel sokkal többet lehetne foglalkozni.

A képregényről mindenképp tudni kell, hogy 18+, durva, erőszakos, és néhol megrázó is lehet, de a maga beteg zsenialításával azért mégiscsak kiemelkedő képi világban és szövegileg is.

Ha már a képeknél vagyunk. A kötetnek nagyon változatos ilyen szempontból a stílusa. Az első fejezet kissé olyan hatást kelt, mintha a rajzoló ADHD-s lenne, minden össze-vissza, első ránézésre minden rendszer nélkül, majd vannak teljesen letisztult, egyszerű részek. Képileg nagyon szép az egész mű, nagyon jól kihasználja a vizuális teret.

Gaiman megmutatja - vagyis inkább felvezeti - , hogy a világában rengeteg minden jelen van. A történet egyszerre dolgozik görög, egyiptomi és keresztény mitológiával (talán még rómaira is volt utalás, de ebben nem vagyok teljesen biztos), irodalmi művek valóságával, valamint még a DC szuperhős univerzumával is, de mindenbe csak belekóstol, semmit nem fejt ki különösebben, csak az olvasó tudtára adja, hogy konkrétan akármi lehetséges, minden létezhet, így a világépítése komplex, de ha tényleg úgy fogjuk fel, hogy nincsenek, vagyis alig vannak határok, akkor mégsem anyira bonyolult. A mitológiai szereplőknek is személyiséget, hangot adva maga a Sandman is mítikus hangulatúvá válik, rejtélyes, néhol idill, néhol pörgős. 

A történet nagyon csapongó, ennek ellenére nem volt olyan érzésem, hogy nem érteném, miről van szó, bár voltak dolgok, amiket fölöslehesnek láttam. Nincs konkrét célja, csak mesél és mesél, ameddig nem lesz túl sok a lap egy kötethez. Nincs egységes mondanivalója, hanem sok apró elejtett téma, mint például az önfeláldozás, az emberi kegyetlenség, és a halál.

Összességében jó volt, de lehetett volna sokkal jobb is. El fogom még olvasni a második részt, mert kíváncsi vagyok a többi Végtelenre, és hogy Gaiman hogyan szövi tovább a sok másikkal keretezett saját mítoszát, valamint én még hiszem, hogy Álom egyszer valóban főszereplője lesz a történetének.

- 10/6 -