Patrick Rothfuss: A szél neve

Ez a könyv nem egy történetet mesél el. Nem is kettőt. De nem is többet. Hanem arra invitál, hogy kövessük végig egy bizonyos fiatalember életét. Erről az emberről legendák szólnak, annyi történet terjedt el róla, hogy már senki sem tudja mi igaz, és mi nem, így egy krónikás elhatározza, hogy megkeresi Kvothét, a vértelent, a királygyilkost, és leírja az igaz történetét. 

Ajánlás

Kvothe egy fogadó tulajdonosa, mikor a sors összehozza a Krónikással, aki pont őt kereste, hogy a világon elsőként lejegyezhesse az igaz történetét. Ez a szál, a "jelen",  valójában csak kerettörténetként funkcionál, a könyv legnagyobb részében ezeket a bizonyos feljegyzéseket olvashatjuk, azaz Kvothe életét. Elkísérjük kisgyerekkorától kezdve, még nem tudni meddig, mivel a csekély 800 oldal végén megtudjuk, hogy ez csak a megalapozás volt az igazi történéseknek, szóval lesz még mit olvasni a több, mint 900 oldalas folytatásban is. 

Főhősünk egy kitartásában egyedülálló fiatalember, aki olyan okos, hogy "fiatalabb volt, mikor kirúgták az Egyetemről, mint amilyen korban a többséget felveszik" (ez a mondat nagyon megragadott, sokszor eszembe jutott azóta, nem is csak a könnyvel kapcsolatban), egy nagyon kedvelhető karakter.

A könyv fantasztikus világot tár elénk. A mágiarendszere egy egészen egyedülálló gondolat, amibe kaphatunk mélyebb betekintést is. Nem csak saját térképe van, de még az időszámításra is van egy saját mértékegysége - egyszóval csodásan össze van rakva. És akkor a mitológiáról, és a történelemről még nem is beszéltem. Egész sokat megismerhetünk ezekből is Kvothén keresztül, és fantasztikus az egész.

Tehát nem egy történetet olvashatunk... Akkor mégis mit? Nos, a sorozat címe ugyebár A királygyilkos krónikája. Krónika. A krónika azt jelenti, hogy eseményeket időrendben mesél el, rendezés nélkül, tehát valójában egymás után következő történések leírása. És tényleg ez történik itt. Nem Kvothe egy történetét olvashatjuk el, hanem Kvothe életét. Belecsöppenünk az életébe, és kronológikusan látjuk történéseit, a nem annyira lényegeseket és a legnagyobb fordulópontokat egyaránt.

Annak ajánlanám a könyvet, aki nyitott lenne egy hosszabb utazásra. Vagy esetleg pont erre van szüksége. Ne ijesszen el a hossza. Ez egy olyan történet, amiben nem csak pár napig, de nem is pár hétig, hanem akár hónapokig belemerülhet az ember, nem kell siettetni. Sőt, szerintem minél tovább olvassuk, annál jobban megérik, annál szebb, és annál személyesebb lesz a történet. Egy izgalmas fantasy könyv, ami tele van zenével, tudománnyal, fantáziával, varázslattal, kalandokkal, szerelemmel, ellenségekkel és barátokkal.

A heroic fantasy

A heroic fantasy a fantasy egy alműfaja. Az ilyen történeteknél a középpontban egy hős áll, és az ő céljai, kihívásai. A világban nem létezik a technológia, általában kardot, íjat és hasonló fegyvereket használnak, a történet pedig középkorra hajazó világban helyezhető el. A főhősünk valószínűleg esélytelenként indul, majd a történet végére ennek ellenére nagy hős lesz, a megpróbáltatásai során mindig morálisan stabil marad, ezzel irányt mutatva, motivációt adva az olvasónak.

Tökéletes példa rá az Így neved a sárkányodat! könyvsorozat, a Vaják, valamint természetesen A szél neve. Ez a műfaj egy középkori történetmesélési móddal, a krónikával párosítva igazán erős hangulattal bír.

A könyv hosszas boncolgatása

És akkor most szedjük szét a művet. Innentől kezdve a bejegyzés tartalmazhat spoilereket a könyvre!

A prológusa fantasztikus, igazán egyedi, belengeti a történet misztikus, mély gondolatokat ébresztő hangulatát. Nagyon szépen lett ábrázolva az is, hogy Kvothe (Kote) már elfáradt. Még nem tudni miben, de elfáradt. Rengeteg dolgon keresztülment, és ezt másoktól tudjuk meg, tökéletesen kivitelezett "show don't tell". Nagyon életszerű lett attól, hogy ejtettek el utalásokat előre, nem foglalkozva azzal, hogy az olvasó mennyit tud, majd később úgyis megérti. A karakterek tudják a történeteket, mindenki hallotta őket, és beszélnek róluk, úgy is, hogy mi még nem értük teljesen miről van szó, többször ezzel "spoilerezve" a történetet magának (pl. jóval előre tudtuk, hogy el fog jutni az Egyetemre, hogy Denna lesz a nagy ő, most a könyv végén, hogy ki fogják rúgni, és hogy teljesen új helyszínre fogunk kerülni a folytatásban ennek következtében). Egyszóval a szereplők életszerűen beszélgetnek mindenről, nem titkolva semmit az olvasó elől, éppen ezért néha csak jóval később értünk meg dolgokat, amik a "jelenben" játszódnak.

Bast és Kvothe párosa nagyon izgalmasnak tűnik, főleg a befejezés után. Nagyon kíváncsi vagyok már hogyan találkoztak, hogyan alakult is ki ez a mély kapcsolat kettőjük között. Véleményem szerint a második részben sokkal többet fogunk látni a "jelenből", a Krónikásból, és a fogadóból. 

Csak a könyv legvégére éreztem meg igazán a különbséget a fiatal Kvothe és Kote között. Addigra ismertem meg eléggé ahhoz, hogy nagy gyomrosként üssön meg a tudat, hogy az a férfi megtört, és valószínűleg nincs happy endje. Menekül a saját legendái elől, de most a Krónikásnak kitálal, és elmond mindent. Tényleg nagyon megkedveltem, el tudom képzelni, hogy életem elkövetkezendő éveiben sokszor eszembe fog jutni a személye és bátorsága. És akkor most a kerettörténetről evezzünk át magára a krónikára.

Első megállónk a vándorcirkusz. Megismerjük, hogy világunkban, ahova csöppentünk, hogyan terjed a kultúra, mekkora szerepe van a művészeteknek, és rengeteg mítoszt hallhatunk. Csodás hangulat, Kvothe fiatal évei. Aztán megjelenik Abenthy, aki nem kevesebbre képes, mint arra, ami Kvothe álma. Tudja a szél nevét. Tudni kell rólam, hogy oda meg vissza vagyok a mester-és-tanítvány duókért, tehát nem fogunk meglepődni rajta, ha azt mondom, én imádtam őket együtt. Végig azon reménykedtem, hogy Ben felbukkan még, ami ugyan eddig nem jött össze, de ha imáim meghallgattatnak, akkor a folytatásban még összefutunk vele. 

Na és akkor az Egyetem. Nagyon tetszett, hogy azt mutatta Rothfuss, Kvothénak sokkal többet kell küzdenie ugyanazért, ami másoknak az ölébe hullik. Főhősünk kitartása elképesztő, és ezt csak az esze tetőzi. A Simmel és Wilemmel kialakult barátsága nagyon tetszik, azt nagyon fogom sajnálni, ha őket ott kell hagyni a folytatásban. Nagyon szépen be volt mutatva az is, hogy Kvothének az élete során milyen fontos a zene. Az egész könyvből a kedvenc jelenetem, mikor szólítja a szelet, tényleg csodás volt. Izgatottan várom, a folytatásban miket tudunk még meg a mágiáról.