Tóth Emese: Cecilia

Tóth Emese: Cecilia

 Amióta csak az eszemet tudom, mindig is tiszteltem Leonardo da Vinci mestert, de amióta édesapám kérésére maga mellé vett tanítványaként, egyre több furcsasággal áll elő. Itt van például ez a füzet. Azt mondta, meg kéne próbálnom teleírni a gondolataimmal és terveimmel. Azt is hozzátette, hogy lehetséges, ha néhány rossz gondolatot áthelyezek a fejemből a papírra, akkor több hely marad az alkotásra fordítható dolgoknak.

Azt a furcsaságot is ő találta ki múlt héten, hogy üljünk órákon keresztül csendben a szobában. Azzal a fránya csenddel kezdődött minden baj.

Forró nyári délután volt, a Mester szobájában még maga a levegő is izzadt volna, ha képes lett volna rá, de mivel nem tudott, verejtékeztünk hát mi helyette is. A Mester egy állványra állított festményt bámult némán, aminek én csak a hátulját láttam, így hamar elkalandoztak a gondolataim, amiknek talán hangot is adtam volna, ha nincs az a fránya csend. A forrósággal keveredve olyan erővel ült a mellkasomra, hogy esélyem se lett volna megszólalni, így hát nem kérdezhettem meg a Mestertől azt sem, vajon el tud-e olvadni az ember, ha túl sokat izzad.

De ekkor nagy megkönnyebbülésemre a Mester felém fordította a festményt és feltette a nála töltött időm alatt már rengetegszer hallott kérdést: „Szerinted mi a baj vele?” A kép egy fiatal hölgyet ábrázolt. Az első gondolatom az volt, meg tudom érteni, hogyan bírta a Mester ilyen hosszan nézni őt. Miután nagyot nyeltem, valami olyasmit motyogtam magam elé, hogy az egyetlen baj a festménnyel az, hogy a vörös ruha a hölgyön van és nem a padlón, mire da Vinci elém lépett és erősen arcon csapott. Mint kiderült, a hölgy a Mester egy ismerőse volt, a Sforza család egy művelt udvarhölgye, aki a közeli kertben szokott énekelgetni. Da Vinci is így ismerete meg Cecilia Galleranit és kérte fel arra, hogy legyen a modellje egy festményének. Már pár éve annak, hogy elkészült a festmény, de a nőalak mögött a háttér még fekete volt, és a Mester szerint hiányzott valami Cecilia kezéből.

Mielőtt visszaült volna székére, da Vinci felkapta a Bestiáriumot és fellapozta. Azt mondta, keresnie kell valamit, ami jelképezheti Cecilia kiemelkedő eszét vagy esetleg szép énekhangját. Ezt követően a szoba visszamerült a korábbi csendbe, de mintha ezúttal kevésbé lett volna nyomasztó. Cecilia szemében elveszett a tekintetem, csak arra néztem fel, mikor a Mester halkan felnevetett és lejegyzetelt valamit egy papírra, amit aztán a könyvbe csúsztatott. Ekkor azt mondta, elmegy sétálni, hátha a friss levegő megmutatja neki, mit is szeretne Cecilia tartani a kezeiben.

Mikor egyedül maradtam a szobában, már tudtam, mit kell tennem. Vagyis úgy gondoltam. (Talán az ilyen gondolatokat értette a Mester az alatt, hogy jobb, ha megszabadulok tőlük…) Én mindenesetre felkaptam a Bestiáriumot és kiszaladtam a szobából, meg sem álltam a kertig.

A szökőkút vize fölé hajolva megigazítottam a hajam, már amennyire tudtam, aztán végigjárattam a tekintetem a kerten. Felidéztem Cecilia arcát a festményen és már arra is elkezdtem felkészülni, hogy talán nem is lesz itt, mikor meghallottam a csilingelő énekhangot. Azonnal elszállt minden kételyem, és biztos voltam benne, az az égi csoda, amit hallok, nem más, mint Cecilia Gallerani udvarhölgy.

Leültem egy padra közel a hölgyhöz és a Bestiárium mögé bújva szemügyre vettem. Ugyan a festmény már évekkel ezelőtt készült, Cecilia semmit nem változott. Ugyanolyan csodálatosan ragyogott rózsás arca a rózsák között sétálva, mint a képen a vörös ruhájában. Már pont felálltam volna, hogy odamenjek, de akkor kiesett egy papír a könyvből. Az a kis jegyzet, amit a Mester írt, mielőtt elment. A furcsa tükörírását még mindig nem tudtam elolvasni, így nem is fordítottam rá nagy figyelmet, csak zsebre vágtam, és elindultam Cecilia felé.

Lassan odasétáltam hozzá, majd mikor befejezte a dalát, elmondtam neki, hogy eddig azt gondoltam, csak az angyaloknak lehet ilyen hangja. Cecilia erre szerényen elpirult és tekintete a kezemben tartott könyvre tévedt. Büszkén magam elé tartottam és megerősítettem, hogy a Bestiáriumot olvasom. Válaszára pedig egészen a kikövezett útig esett az állam, ugyanis megkérdezte, hogy vajon a mesterem, Leonardo da Vinci utasítására olvasom-e. Először megszólalni sem tudtam, de lassan sikerül kinyögnöm meglepetésem azt illetően, hogy a Sforza család legszebb udvarhölgye tudja, ki vagyok. Erre pedig Cecilia ezt válaszolta: „Persze, hogy tudom, ki a nagy Leonardo da Vinci tanítványa. Hisz mindenki ismeri a kis Salait!”

Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha Cecilia vidáman csillogó szemein keresztül az egész világ engem nézett volna. Még sosem voltam ennél boldogabb. Attól féltem, a bennem lévő szeretet egyszer csak kicsordul és elönti az egész kertet. Attól féltem, a szívem akkorát dobban, hogy még ő is látni fogja. Közelebb léptem hozzá és a kezéért nyúltam.

De akkor Cecilia arcának isteni ragyogása elhalványult, a fejéhez kapott, és miközben szeme idegesen járt fel-alá, zavartan valami olyasmit motyogott maga elé, hogy dolga van, sürgősen el kell mennie. Mikor felajánlottam, hogy elkísérem, akárhova is kell mennie, ő kedvesen elutasította és már el is tűnt.

Zavartan néztem utána, de aztán eszembe jutott, ahogy mosolygó szája ezeket a szavakat formázta: „Mindenki ismeri a kis Salait!” Elégedetten foglaltam hát helyet az egyik padon a könyvvel a kezemben és boldogan csodáltam a rózsáskertet, ami mintha akkor még varázslatosabb lett volna, mint korábban. Nem tudom, mennyi időt ülhettem ott, az összes gondolatomat betöltötte az a különös szédülés, amit Cecilia két szeme okozott. A nap már elkezdett lefele vándorolni, mikor egy mennyei hang, egy angyali csilingelés kirántott ebből az állapotból. Azonnal, gondolkodás nélkül felpattantam és arcomon bolond mosollyal követtem a hangot, ami ugyan azóta elhallgatott, de az én fülemben még mindig visszhangzott.

Az épület sarkához értem, biztos voltam benne, hogy Cecilia nevetése a túloldalról jött. Gyorsan végigfuttattam ujjaim a hajamon, megpróbáltam valami formába rendezni a göndör fürtöket, de talán még azok is csak maguknak akarták Ceciliát, mivel nem voltak hajlandók segíteni abban, hogy külsőmmel csábíthassam el az udvarhölgyet. Mély levegőt vettem és magabiztosan kiléptem a fal takarásából, ám attól, amit ott láttam, azonnal leolvadt a mosoly az arcomról.

Ha korábban azt éreztem, hogy az egész világ rám figyel, akkor ez után olyan érzésem volt, mintha az egész világ rajtam nevetne, ahogy Cecilia Galleranit nézem Ludovico Sforza herceg karjai közt. Számat rövid kiáltás hagyta el, de rögtön vissza is bújtam a fal mögé. Összeszorítottam a szemeim és…

A herceg aggodalmas suttogását hallottam, majd… Majd Cecilia kedves hangját. Oh, édes Istenem, lehetek akármilyen mérges erre a hölgyre, a térdem mégis mindig meg fog remegni attól ahogy azon az angyali hangján a nevemet mondja… „Salai volt… Biztos az a kis ördög volt. Itt járkált korábban!”

Leültem egy padra, ahonnan jól láttam a naplementét. Kerestem egy olyan helyet, ahonnan nem látok semmi mást, csak az ezer színre festett eget. A vöröset, ami olyan, mint Cecilia kedves szája, a lilát, ami minden bizonnyal csodásan állhat neki, és a lassan eluralkodó sötétséget, ami a festményre emlékeztetett. Mintha csak megidéztem volna a gondolataimmal, ekkor megszólalt mögöttem a Mester, rosszallóan szememre vetette, hogy minden szó nélkül eltűntem. Válaszolni akartam neki, el akartam mondani, mit láttam, de attól féltem, ha megszólalok…

Da Vinci leült mellém a padra és kíváncsian nézett rám, én pedig próbáltam a tekintetemet az égen tartani, hogy ne lássa a szememben, mi történt. A Mester végül csak átkarolta a vállam és ő is feltekintett az égre. Vettem egy mély levegőt, összeszedtem minden megmaradt erőm és ezt suttogtam magam elé úgy, hogy biztosan csak a Mester hallja: „Hagyja a festmény hátterét feketén. Az illik legjobban Ceciliához. Legyen olyan sötét az is, mint a kedves hölgy szíve.” A Mester értetlenkedő kérdéseire végül elmeséltem, mit láttam. Mikor a végére értem, csend állt be köztünk. Ezúttal nem a szobában voltunk, nem volt olyan forróság sem, mint korábban, mégis úgy éreztem, ugyanaz a mindent elnémító nyomás ül a mellkasomon, mint akkor. Mint akkor, most is a Mester volt csak képes arra, hogy legyőzze ezt a fránya csendet. Azt mondta: „Menj aludni, Salai. Menj, pihend ki magad. Talán a csillagok elűzik majd a gondolataid.” A Mester kivette kezemből a Bestiáriumot, amiről eszembe jutott a zsebembe gyűrt papír. Odanyújtottam neki és megkérdeztem, mi van ráírva, mire ő hangosan felnevetett. Megpaskolta a vállam és csak annyit felelt, menjek aludni, majd holnap megtudom.

Mint ahogy azt sejtettem, a csillagok bizony nem képesek elűzni a rossz gondolatokat, sőt, csak még könnyebbé teszik az elmélkedést. Egy idő után azonban elég fáradt voltam ahhoz, hogy lassan elnyomjon az álom.

Reggel legkevésbé sem kipihenten és még annál is nyomorultabban léptem be a Mester dolgozószobájában, ahol ő nagy mosollyal és ezzel a mondattal köszöntött: „A hermelin inkább a vadász kezére adja magát, semhogy bemeneküljön egy mocskos lyukba, és foltot ejtsen szépségén.” Értetlen tekintetemre elmagyarázta, hogy ez volt a papírra írva, amit tegnap a könyvben találtam, majd felém fordította a festményt.

Cecilia szemei és arca még mindig olyan varázslatosak voltak, mint eddig, és a fekete háttér sem változott semmit. Viszont a hölgy a kezében egy fehér hermelint tartott. Még mindig duzzogva leültem az asztalhoz, közben megjegyeztem, eddig nem tudtam arról, hogy a fehér hermelin a műveltség vagy a szépség jelképe lenne, mire da Vinci csak felnevetett.

„Nem is az. A tisztaságé és a szüziességé.” Én pedig ez után abba se tudtam hagyni a nevetést…

…Da Vinci mester sok furcsasággal áll elő, és kifejezetten örülök neki, hogy mindig csak arra kér, próbáljam ki, amit javasol. Tudom, azért sem lesz mérges, hogy most megyek, és elégetem ezt a füzetet. Nem örülnék neki, ha ezt a történetet akárki megtudná.

Nem nekem való ez az írás.

Tóth Emese, 2024. 11. 30.

PTE BTK olasz tanszéke által kiírt esszéírás kategóriában I. helyezett