Tóth Emese: Gitár, tok nélkül
Óvatosan szállok fel a buszra,
lesütöm a tekintetem. Míg bemutatom a sofőrnek a bérletem, a gitárt figyelmesen
a lábamnak döntöm. Mikor a férfi bólint, lassan elindulok hátrafelé.
Ahogy rámarkolok a gitár
nyakára, az halkan felnyög az ujjaim alatt. Vigyázva, de határozottan szorítom,
miközben a székekbe támaszkodva eljutok a busz hátuljába. Érzem magamon az
emberek tekintetét, látom, ahogy néhányan utánam fordulnak.
Az nem számít olyan
különösnek, hogy az ember hangszerrel utazik. De az igen, hogy így… Egy
gitárral, tok nélkül.
Nem különleges, még csak
nem is drága, nekem mégis sokat jelent.
Két évvel ezelőtt azért
vettem meg, hogy a kedvenc zenéimet ne csak énekelni tudjam, hanem kísérni is.
Elképesztő, mennyire megfizeti a zene azt, ha az ember hajlandó több időt és
energiát rá áldozni.
Két éve szinte minden
egyes nap előveszem és tanulok, gyakorlok. Imádom.
A hangszerboltban
mondták, hogy vegyek tokot, de én nem tettem.
Mondtam az eladónak, hogy
köszönöm, nincs rá szükségem. Hisz miután hazakerül, sosem fogja elhagyni a
szobámat. Magamnak zenélek.
Most mégis itt ülök a
buszon, csupasz gitárral a kezemben.
A busz lassítani kezd,
mire én óvatosan feltápászkodom és az ajtó felé sétálok. Mikor megnyomom a
leszállásjelzőt, már látom a buszmegállóban várakozó barátaimat. Arcukon nagy
mosollyal, izgatottan integetnek nekem, miközben a busz megáll.
Megint látom, ahogy az
emberek tekintete megragad rajtam. De engem most csak azok az ismerős szemek
érdekelnek, amik az ablak túloldaláról csillogva tapadnak csupasz gitárom
testére.
Nem bírna ki annyi utat,
ami még a jövőben vár rá.
Tévedtem, mikor azt
gondoltam elég, ha magamnak zenélek. Nem véletlen tartozik a hangszerhez a
tokja, hisz a zene tényleg összeköti az embereket. Önzőség lenne bezárni ezt a
csodát egy szobába és megtartani magunknak.
Tóth Emese, 2024. 10. 06.
Megjelent az iskolaújságban (2024) és a Szigetvári Zrínyi Miklós Fúvószenekar 2024-es Induló újságában
Megjegyzések
Megjegyzés küldése