Tóth Emese: Apollónhoz
Ismertem egyszer egy fiút. A haja göndör volt, és olyan vidám sárga, amit
csak a Nap ragyogó sugaraihoz tudok hasonlítani. Szinte mindig nevetett. Mikor
szája éppen nem mosolyra állt, szemében még akkor is vidám szikra csillogott. A
szeme, jaj, a szeme! Kék volt. Olyan világos kék, hogy az már majdnem fehérnek
látszott. Mágikus. Mozdulatai hatalmat sugároztak, de ő mintha nem akart volna
foglalkozni ezzel. Minden tekintetet magára vonzott, és mindenkiből csodálatot
váltott ki. Megjelent és eltűnt, figyelmeztetés, és akármilyen rendszer nélkül.
Apám élete miatt szenvedtem, most apám keze által szabadulok.
Talpam alatt a homok puha, az előttem elterülő tenger végtelennek tetszik,
akárcsak a Moirák szőttese, habár tudom, nem is olyan nagyon messze ott vár
Hellász partja. A célom, az otthonom vár. A hatalmas tenger olyan benyomást
kelt, mintha ezer szem figyelne felőle. A szél nyugodtan, de határozottan fúj.
Ő az, aki támogat engem.
Apám erős kezét érzem a vállamon. Itt az idő. Szemébe nézek, a tekintete és
az érintése többet mond minden szónál. Sosem volt a szavak embere. Sokkal
jobban bízik a szemében és a kezében. Azt hiszem, ez amolyan foglalkozási
ártalom. Tekintete most azt üzeni, legyek bátor, és teljes szívéből meggyőződve
állítja, hogy minden rendben lesz.
Teszek egy apró lépést a tenger partra sodródó habjai felé, ezzel
kimozdulva apám érintése alól, jelezve neki, hogy megértettem. Elindulok.
Kitárom a szárnyaim. Madártollak éle váj a hátamba, a pántok a mellkasomon
megfeszülnek. Érzem, ahogy a gyanta és a méz a bőrömhöz ragad.
A hatalmas Aiolosz meghallgatta imáimat. Az enyhe szél mintha nekem
támaszkodna. Vagyis inkább mintha azt várná, hogy én támaszkodjak rá. A szellő
kerülget, körülölel, lassan belekap a ruhámba. Mintha a beleegyezésemre várna.
Végigsimítja a karom, és mintha egy kézzé változna a mozdulatban. Egy ismerős
kézzé. Egy napsütötte, meleg délutánt juttat eszembe és egy ragyogó szőke
hajkoronát. Egy boldog napot sok vidám órával. Most már megbízom a szélben.
Érzem, ahogy a légáram finoman nekifeszül a szárnyaknak, gyengéden nógat az
indulásra. Egyetlen mozdulatomba telne, és máris felkapna, onnantól pedig nincs
már visszaút.
Mély lélegzet. Beszívom a gyanta, a méz és a tenger sós levegőjének
keveredő illatát. Felnézek a Napra, sugarai erőt és bátorságot adnak. A bőrömre
vetülő melege kellemes, megnyugtató. Hátam megfelelő ívbe hajlítom. Lábaimban
minden izmot megfeszítek. Kifújom a levegőt. És futni kezdek.
A szél hamar felkap, a szárnyak működnek. Még szép, hogy működnek, az apám
készítette őket. Az első pillanatban kiszorul az összes levegő a mellkasomból.
Behunyom a szemem, ahogy elemelkedik a lábam a talajtól. Karjaimat próbálom úgy
tartani, ahogy apám mutatta, de megállíthatatlanul remegnek. Egyre emelkedem és
távolodom a parttól. Akaratom ellenére lefele fordítom tekintetem, és csak
végtelen tengert látok. Ugyan nem vad, de szelídnek sem mondható hatalmas
hullámokat óriási távolságban magam alatt.
Repülök! Szárnyalok, mint az istenek, mint egy olümposzi csoda! Karom
reszketése lassan lenyugszik, gondolataim kitisztulnak. A hatalmas Aioloszra
bízom magam, és ő tart engem. Szeretettel és nyugalommal fognak karjai,
hátborzongató sebességgel repít előre. Szabálytalan irányban haladok, néha
megingok. Ennek ellenére nagyobb békesség tölt el, mint valaha. Istennek érzem
magam, csodának. A mellettem hasító szél nem megrémít, hanem hatalmat, erőt ad.
A magasságtól már nem reszket a karom, sokkal inkább legyőzhetetlenné tesz. Az
alattam csapkodó tenger feszültsége már kedves büszkeség. Lassan kirajzolódik a
szárazföld körvonala és bíztatóan emelkedik elém. Na meg a Nap sugarai…
Talán nem teljesen vagyok ura repülésem irányításának, de abban biztos
vagyok, hogy most nem a nagy Aiolosz vezet engem felfele. A Napra tekintve
szívemben akaratlan, megállíthatatlan kérés fogalmazódott meg. De még ha tudtam
volna sem akadályoztam volna meg, hogy a szelek istene meghallja elrebegett
imám, és felfele repítsen. A Napra nézek, és nem tudok másra gondolni…
Göndör aranyfürtök. Mosolygó szemek. Azok az átkozottul vidám, ragyogó
szemek.
Csak egy kicsit szeretnék közelebb kerülni hozzá. Csak kíváncsi vagyok rá.
Érezni akarom közelebbről a Nap meleg sugarait. Először elterelte a figyelmem a
látvány. Ám most, hogy feltűnt az irányváltoztatás, nem teszek ellene semmit.
Sőt, még feljebb szeretnék jutni. Megfeszítem izmaim, és próbálom rábírni a
szárnyakat arra, hogy vigyenek közelebb a csodához. A legszebb dologhoz, amit
ember láthat. Úgy érzem, én vagyok az első halandó, aki ilyen közel kerülhet az
istenekhez. Elönt az öröm, még közelebb akarok jutni. A szelek ura első
kérésemre, első mozdulatomra nem segít rá. Ez nem ellenállás, csak
figyelmeztetés. Újból próbálkozom a szárnyak irányításával. Fülemben hallom
Aiolosz szomorú, lemondó sóhaját, majd a repülésem lassan felfelé veszi az
irányát. A Nap varázslatos sugarai ismerős karokként ölelnek körül. Kellemesen
melegít az aranyhajú fiú közelsége, akit egyszer ismertem.
Minden elveszti értelmét. Kivéve egy dolog. A varázslatos Nap. Nincs más
célja a létemnek többé, csak ezt a csodát bámulni. Ha ő nem lenne, az
életünk nyomorúság lenne – sőt, nem is lenne. Én mindig is mondtam az
embereknek: az istenek legnagyobb áldása, hogy a Nap ragyog a fejünk fölött.
Erre azt mondták, hogy az éjszaka hatalmasabb, mivel lekorlátoz minket. De hát
mi tehetné nagyobbá a fényt, mint a sötétség? Hisz milyen csodás érzés reggel
meglátni az első napsugarakat! Mint az egésznapos munkából hazatérve otthon a
kedvesünket találni, aki csak arra várt, hogy elárasszon csókjaival. Ezt a gondolatomat
sokan kinevették. De a legvidámabban az aranyhajú fiú kacagott rajta.
A kezem a Nap felé nyújtom. Meg akarom ragadni, belé akarok kapaszkodni, a
meleg biztonságában akarok ragadni örökre. Kinyújtom a kezem a Nap felé, és a
Nap megfogja a karom. Megtart egy végtelennek tűnő pillanatig. Erősen fog,
érzem a meleg, izmos testet, ahogy átölel. Ez egy bölcs és biztos kar
szorítása. Még sosem voltam ilyen boldog. Rámosolygok a Napra, és az
visszanevet rám. Látom a fehér szemében csillogó boldogságot.
Lebegek az égen, a vég nélküli nyugalomban, és a Nap tart engem. Bárcsak
sose múlna el ez a pillanat! Bárcsak örökké ölelhetnénk egymást! A Nap nem
szól. A Nap kedvesen mosolyog rám. A szél az, aki figyelmeztet rá, hogy a
szárnyaim cserbenhagynak. Egyetértek a Nappal. Felesleges ilyen apróságokkal
foglalkozni, mikor megtaláltam a legnagyobb boldogságot, amiben halandónak
része lehet.
Először tekintek lefele azóta, hogy szemem a Napra pillantott. Szárazföldet
nem látok semerre, ha volt is valaha célom, az már rég elveszett. Szerencse,
hogy nekem már nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznom. A tenger olyan távoli,
hogy felesleges túlélésre gondolnom.
Így hát nem is gondolok rá. Foglalkozok inkább a fontosabb dolgokkal. A
fülemben süvítő szél már érthetetlenül szól hozzám. Mosolygok, és életemben
először a szemem is igazán boldog. Boldog, mint az aranyhajú fiú fehér
szeme, ami a Napról néz most le rám. A repkedő madártollak között zuhanva
felkacagok.
Te vagy hát az, Napnak Ura! Hatalmas istenség, fény királya! Apollón, hadd
lássam újra arany hajad! Látom villogó mosolyod! Látom, ahogy rám nevetsz.
Visszanevetek rád, remélem látod a szememben.
Apám keze által szabadultam, hát most apámra gondolok. Ne félj apám, jó
kezekben vagyok! Ezek a kezek biztosak, és kedvesek, mint a tieid. Érintésük
többet mond minden szónál.
Eszembe jut, hogy ismertem egyszer egy fiút. A haja göndör volt, és olyan
vidám sárga, amit csak a Nap ragyogó sugaraihoz tudok hasonlítani. Szinte
mindig nevetett. Most egyre távolodom tőle, de még Hádész gondolata sem törli
le a boldogságot arcomról. Hisz láttam Apollónt!
Én voltam az, aki látta Apollónt…
Tóth Emese, 2023. 03. 03.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése