Ugrás a fő tartalomra

A Csodálatos Pókember

 Andrew Garfield másodikként kapta meg Pókember szerepét (ha csak a modern kor műveit nézzük, a mai filmtörténelmet is meghatározókat). Ebben az az érdekes, hogy csak tíz év telt el a hős első feldolgozása óta, egy évtizeden belül a Raimi-féle trilógia már meg is kapta a reboot-ot, ami nagy gyorsaságnak számít. De úgy látszik Pókembereink szeretik a gyors tempót, mivel nem sokra rá, már a harmadik színész is tiszteletét tette a kosztümben.

A 2012-ben induló filmsorozat sajnos csak a második részig jutott el, viszont ezzel is sok jó dolgot adott, rengeteg újítást hozott a karakter megfilmesített válozataihoz.

A Garfield által megszemélyesített Peter Parker-nél az elődénél (és utódánál is) jobban kiemelik a tudós, zseni hajlamait. Sokat foglalkozunk bonyolult tudományos dolgokkal, és a legmeglepőbb, hogy a film általánosságban teljesen jól át tudja adni, hogy miről van szó, egész érthetőek a géniuszok elmefuttatásai. Peter továbbra is egy nagyon kedves fiú, akinek a szíve aranyból van, ez teszi igazán szerethetővé. Ugyan a színész nem igazán illik a szerencsétlen gyerek szerepébe, Maguire karakterével ellentétben, itt nem is azt akarták kihangsúlyozni. Peter csak az első jelenetekben veszi magára ezt a státuszt. Nála a szerencsétlenség helyett a fiatalos lazaságot, majdnemhogy nemtörődömséget helyezik előtérbe, vicces környezetet teremteve ezzel az amúgy komoly témáknak, karaktereknek. Lenyűgöző, hogy Peter egy tizennyolc körüli fiúként leül egy professzor asztalához, és megold egy egyenletet, amin mások, szakemberek évtizedeken keresztül dolgoztak - siker nélkül. Ezzel a jelenettel engem meg is nyert, csak csodálni tudtam ezt az embert. Az elképesztő intelligenciája mellett Pókemberként meg tudja tartani derüs hangulatát, nem veszti el a józan eszét és a szíve is a helyén van.

Talán csak azért történt, hogy minél több újat tudjon mutatni a Raimi-trilógia után, de szerintem jó tették, hogy Gwen-t választották Peter szerelmének MJ helyett. Szinte már elképzelhetetlen, hogy a Csodálatos Pókember által használt sötét, gyakran kékes árnyalatú képekben a vörös hajat lássuk. Mint általában a szuperhősöknél, itt is megy egy ideig a szerelmes se veled se nélküled az ellenségek és a veszély miatt, de Maguire-ékkel ellentétben ők meg tudják beszélni a dolgot, próbálják rendbehozni azt a tovább bonyolítás helyett, és egy szép szerelmi szálat kaptunk.

A filmektől már leválaszthatatlanul ikonikusak lettek a kék-piros árnyalatok, és az általánosságban sötét látványvilág. A képi szépség nem csak ebben nyilvánul meg, amikor Peter hálóhintázik, a kamera vele mozog, a néző úgy érezheti, ő maga is Pókemberrel együtt szeli az eget, ez is minden egyes alkalommal fantasztikusan nézett ki. A csodálatos látványon a zene is tol még egyet. Hans Zimmer zenéje mellett a betétdalok is nagyon jók, általánosságban gitáros, egyszerű, férfi énekkel előadott darabok (mint például a Gone, gone, gone... és a Til Kingdom Come) hangulata is teljesen összeforrt számomra a két filmmel. Egy szóval egyedi, nagyon hangulatosak lettek a filmek.

A karakterek közül még kiemelném Electro-t. Max Dillon egy őrült rajongó, aki ugyan kicsit sokat képzel magáról, de magányos volt, és az emberben, akinek társaságára betegesen vágyott - Pókember -, csalódott, és így ellene fordult. Teljesen érthető indíték. Képességei szinte határtalanok, nagyon veszélyes és dühös. Megvalósítása nagyon menőre sikerült, bár a kinézete furcsa lett kicsit, de személyisége, képessége megjelenítése nagyszerű.

Történetben is eltérő a Pókember feldolgozásoktól. A megszokottnál jóval többet foglalkozik Peter szüleivel. Tényleg nagyon sokat, ahhoz képest, hogy máshol meg sem említik őket, itt meg konkrétan rájuk helyezi az egészet. Peter személyiségét és döntéseit nagyban meghatározzák, míg a karakter más ábrázolásaiban jóformán szó sem esik róluk. Viszont nem fölöslegesen, meg is tudja magyarázni mindazt, amit bevezet ezzel, és egy érdekes történetet hoz ki abból is, remek embereket bemutatva, értem ezt a személyiségükre, az önfeláldozásukra, és a szeretetükre. Őket beleszőve kapunk szép történeteket, jó ellenségeket is. A gonoszoknak is érthető motivációkat adva valóban nagy fenyegetést jelentő tényezőkké tudja alakítani őket, a hőshöz méltóvá. Kivéve egy bizonyosat... 

És akkor most már térjünk ki azokra a dolgokra, amik nem kifejezetten úgy valósultak meg, mint lehetett volna. 

A következő bekezdés a második részre spoilereket tartalmaz!

Első, és legnagyobb személyes problémám Harry Osborn. Az első részben fanservice-ként tökéletes volt az Oscorp, és Norman Osborn, főleg, hogy ő is nagyban táplálta a történetet, de a második részben, mikor a dolgok a kis utalgatásokból valósággá váltak, nem ütött akkorát, mint ahogy azt bőven megtehette volna. Harry eleinte nevetséges, aztán egy ideig, amíg Peterrel bandázik, akkor tényleg érdekes, jó szereplő volt, de ez nem tartott sokáig. Mikor Zöld Manóvá vált, teljesen elrontották az egészet, a kinézetéről nem is beszélve. Jó ötlet lett volna őt is bevonni, de nem így.

Valamint egy másik dolog, ami nem is kifejezetten rossz dolog, inkább érdekesség, egy kihagyott nagy durranás: nem hangzik el a mondat. 'A' mondat. A jelentőségét elmagyarázza, körülírja, de nem mondja ki egyszer sem. 

A filmek képregényes háttérismeretek nélkül is teljesen jól érthetőek, de ha tudunk plusz információkat, több részletet észre lehet venni.

A No Way Home óta pletykálják, feltámasszák azt a teóriát, miszerint a két filmnek még lehet folytatása. Történetileg - simán. Hogy a stúdió valóban bele fog-e menni, még nem tudhatjuk, de én személy szerint reménykedem. Ugyanis, ha egyszer valóban megtörténne, akkor nem mást kapnánk, mint egy Baljós Hatost. (A Baljós Hatos a képregényekben a Pókember ellen összefogó gonoszok csoprtjának neve. Többek közt tagja Zöld Manó, Doctor Octopus, Keselyű és Electro.)  A második film végén egy egészen konkrét utalást kaptunk rá, hogy ha valaha hozzányúlnak még, akkor ezzel fognak hozzányúlni, és szerintem fantasztikus lenne.


- 10/8 -

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A pókverzumon át 10 pontban

1. Az alábbi bejegyzésben minden erőmmel azon leszek, hogy elvonatkoztassak a tényről, miszerint valószínűleg életem eddigi legrosszabb mozis élményét vagyok túl. Ami (nagyrészt) nem a filmnek köszönhető. A moziteremben több helyen láttam a film közben felvillanó Facebookot, a mellettem ülő férfi aludt, és úgy általánosságban nem volt egy kellemes közösség. Ez valószínűleg azért van, mivel, valljuk be, egy gyerekeket megcélzó filmről beszélünk, így elég gyakori az olyan közönség a moziteremben, aki csak azért jön, hogy a gyerek megnézze amit akar. Ami egyáltalán nem baj, de eléggé zavaró tud lenni. De ahogy mondtam, megpróbálom félretenni ezt a negatív élményem és magára a filmre koncentrálni. 2. Valamint, ezt még így röviden megjegyezném, mielőtt beültünk a filmre, direkt rákerestem, hogy van-e post credit scene, és mivel azt a választ kaptam, hogy nincs, azt nem mondanám, hogy nyugodt szívvel, de hát kelletlenül felálltam, és kisétáltam a moziteremből a stáblista alatt. Nos, tudo

Patrick Rothfuss: A szél neve

Ez a könyv nem egy történetet mesél el. Nem is kettőt. De nem is többet. Hanem arra invitál, hogy kövessük végig egy bizonyos fiatalember életét. Erről az emberről legendák szólnak, annyi történet terjedt el róla, hogy már senki sem tudja mi igaz, és mi nem, így egy krónikás elhatározza, hogy megkeresi Kvothét, a vértelent, a királygyilkost, és leírja az igaz történetét.  Ajánlás Kvothe egy fogadó tulajdonosa, mikor a sors összehozza a Krónikással, aki pont őt kereste, hogy a világon elsőként lejegyezhesse az igaz történetét. Ez a szál, a "jelen",  valójában csak kerettörténetként funkcionál, a könyv legnagyobb részében ezeket a bizonyos feljegyzéseket olvashatjuk, azaz Kvothe életét. Elkísérjük kisgyerekkorától kezdve, még nem tudni meddig, mivel a csekély 800 oldal végén megtudjuk, hogy ez csak a megalapozás volt az igazi történéseknek, szóval lesz még mit olvasni a több, mint 900 oldalas folytatásban is.  Főhősünk egy kitartásában egyedülálló fiatalember, aki olyan okos, h

C. S. Lewis: A varázsló unokaöccse

Narniáról mindenki hallott már. Ám az talán meglepetés lehet (nekem az volt), hogy a könyvsorozat nem a négy gyerekkel, és a ruhásszekrénnyel indult. Ajánlás Történetünk két kisgyerekkel kezdődik, akik akaratukon kívül átkerülnek egy másik világba, ahol eleinte csodás, majd egyre veszedelmesebb dolgok várnak rájuk.  Digory és Polly kalandja egészen rövid, a gördülékeny történet és a nagy betűtípus miatt nagyon hamar el lehet olvasni. Története, írása, fogalmazása meseszerű, egészen fiatalokat céloz meg a történet. Éppen ezért, ez egy olyan könyv, amivel jól be lehet kuckózni egy napra, és élvezni a rövid kalandot. Teremtéstörténetek Minden vallás egyik legnagyobb kérdése a teremtés. Mindegyik kultúra megalkotta a saját elképzelését arról, mégis hogyan  kerültünk ide, ahol vagyunk. Miből lettek a növények, az állatok, ki szabta meg a rendet. Ezekből az ókorban meglehetősen abszurd dolgok születtek, gondoljunk csak például Pallasz Athéné vagy Aphrodité születésére, Zeusz és testvérei tör